Olyan sírhatnékom van. Nincs jó kedvem, de különösképpen rossz sincs. Olyan lágyan csöppennének ki belőlem a fájdalom szomorú érzései, mint ahogyan az eső esik most. Lassan. Lágyan. Gyengéden, és mégis erősen, csak hogy érezzem, hogy valami nem jó, valami nem kerek, valami nem egész. Nem vagyok jól. Nagyon régen éreztem ilyen rosszul magam. Most megint az írásba menekülnék, vagy egy telefonba. Hozzá, vagy neki. Érte. Néha annyira nem értem magam. Talán csak a fáradtság. Talán a sok minden, ami a fejemben zúg, és nem hagy nyugodni. Talán a minden. És talán a semmi. Erőltetném a gondolatokat, a jó érzést magamban, de nem megy. Most nincs kedvem gondolkozni. Mint az esőcseppek: nem gondolkoznak, hogy hová essenek, csak hullanak alá, és ha épp egy esernyő felfogja őket, akkor lassan csúszva lefelé irányt változtatva érnek földet. Most jó lenne egy esernyő az életemben, aki kicsit megfogja a csúszásom, egy kicsit segít rajtam, egy kicsit megsimogat esés közben. Most rá gondolok.. Rá, akivel már annyi mindent megéltem, átéltem. Az én esernyőmre.. De jó lenne, ha itt lenne most mellettem.