Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.

A szerelmet legszívesebben kikiáltaná az ember, mégis mindig halkan vallja be.

Ha így akartad, hát nekem se fáj...

Csak ne lenne minden ilyen bosszantóan könnyű nélküled..

Az összes holnapomat odaadnám egy tegnapért..

De visszatalált hozzám egy nyári vihar után, elázott kis szárnyain..

Szeretlek. Néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.

Csak a fájdalmat kapom, reggel beforratlan sebekkel ébredek..

A mosoly egy felfelé görbülő vonal az arcon, ami elég ahhoz, hogy elhiggyék, hogy jól vagy.

Ha lenne két kívánságom, azzal kezdenék, hogy ebben a percben legyél mellettem.. a második az lenne, hogy ez a perc tartson örökké.

Én akarom lecsókolni az első ráncot.

Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit. Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.

Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős ahhoz, hogy egészen magadhoz ragadj.

Néha a legnehezebb, hogy eldöntsük, milyen hidakat égessünk fel magunk mögött.

Lehetetlen még egyszer megszeretni azt, amiből igazán kiszeretett az ember.

Az igaz szerelem talán megér néhány hasra esést és horzsolást.

Azt mondtad, sosem akarsz engem szomorúnak látni. Ez azt jelenti, hogy mindig becsuktad a szemed, akárhányszor sírtam?

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki mellettem ült a tóparton, végignézve, ahogy letörik a szárnyam...

Te vagy nekem a szél, ami úgy ragadt el, mint még soha más.

Ültem a földön, csak ültem.. nem tudom, hány percig, vagy óráig. Arra gondoltam, milyen volt az illatod, hogyan fogtad meg a derekam, mikor puszit adtál, hogy böktél meg, amikor viccelődtünk.. csak magunkat láttam. Együtt. Lehetőségem  lett volna odabújni hozzád, megcsókolni, kérni, hogy szeress. Könyörögni... Akartalak, ott, akkor, mindig, és most. Akarom újra, hogy láthassalak, halljam a hangod, érezzem az illatod, és azt, hogy ne féljek ezt kimondani. Akarom, mert kellesz, és mert szeretlek!

Megbocsátok neked, mert szeretlek. Ilyen egyszerű és bonyolult ez.

A szív törékeny műszer. Ezért is óvjuk olyan erőteljesen, ezért adjuk oda olyan ritkán, és ezért jelent olyan sokat, ha mégis megtesszük.

Egyetlen dolgot kérek: hallgass a szívedre!

Soha nem felejtem el az első pillantásod.

Hogyha szállhatnék, hozzád repülnék, mindent feladnék. Érted, az igaziért..

És te vagy az, aki igazán elvette az eszemet..

Bárcsak azt mondhatnám egyszer: igen, rajtad túl vagyok!

Örökkön örökké csak veled lenni, a szabad utat járni és bármit megtenni...

Ismét egy elcseszett este, ismét egy elvesztett barát. Ezek után jól gondold meg az élet fogalmát!

Ki azt mondja, imád, ne hidd el szavát. Ki azt mondja, szeret, talán igaz lehet. De aki rád néz, hallgat, nem beszél és nem szavalgat, annak add egész életed, mert az forrón és hűn szeret.

Szánalmas, hogy milyen kétségbeesett kapaszkodással próbálok szeretetet kicsikarni valakitől. Mindegy, hogy kitől. Közben pedig pont az ellenkezőjét csinálom: elriasztok mindenkit, vagy pedig én magam akadályozom meg, hogy bárkivel bármilyen kapcsolatba lépjek.

Mikor a lelkem megtelik fájdalommal, akkor is mosolygok, mert így ezt a mosolyt látom visszatükröződni a körülöttem levő emberek arcán, s hamarosan már a lelkem is jobb kedvre derül.

Amikor tudod, hogy nem jön, mégis várod, amikor tudod, hogy kár volt, mégsem bánod. Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved, amikor érzed, hogy érte remeg két kezed. Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat, amikor várod, hogy odaadhasd önmagad, amikor vágyod hangját és szavait. Amikor néznéd mosolyát és két szemét, amikor néznéd, ahogy nyújtja két kezét. Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak, amikor nem bírod már türtőztetni magad. Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged, amikor elhiszed, hogy ő is eleped érted. Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle, amikor már aludnál és ébrednél mellette, amikor már önmagaddal harcolsz ellene. Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész, amikor rájössz, hogy miért is ne, egyszer élsz. Amikor világossá válik, hogy ez jó neked, amikor világossá válik, hogy megteszed, akkor vedd tudomásul, hogy igenis, szereted.

Ha bízol valakiben, az nem csak egy percre vagy pillanatra szól, hanem örökre.

Csak az sebezhető, akinek van szíve!

A legsötétebb időkben a reményt saját magadban kell keresned. Ehhez kell az igazi lelkierő.

Mert tény, hogy már sablon az, hogy szeretlek.

Nem hallgatom el, nekem a tested melege kell.

Nem az én életem, én nem így képzelem.. egy kicsit részegen, de ugye írsz nekem?

Hiányzik minden, mit megadhatnál, de sosem fogsz megadni.

Lehet, hogy hisztis vagyok, néha bunkó, sőt akad, hogy féltékeny is, de csakis azért, mert félek, hogy elveszíthetem. Viszont ezekkel az apró hibákkal együtt is én tudom a legjobban szeretni.

Ha akárhányszor, amikor mosolyt csaltál az arcomra, a kezembe kaphattam volna egy csillagot, már az egész esti égbolt a tenyeremben lenne.

Nem hiszem, hogy gazdagabbak lettünk. Nem hiszem, hogy boldogabb lettem, hogy eggyel több ember gondol rám éjszakánként más mellett fekve...

Csak azt vesztheted el, ami sosem volt a tied.

Én egy pocsolyának születtem, de veled tenger voltam.

Számíthatsz rám, ha közel vagy, vagy távol, számíthatsz rám, ha gyenge vagy, vagy bátor. Számíthatsz rám, ha el vagy veszve, mert barátod vagyok örökre.

Egyszer megfogtam a kezed, többet nem akarom. De csak mert elengedni se hagyom.

Nem ő az oka annak, hogy a szíved még mindig dobog!

Arra a napra várok, mikor elfelejtem, hogy ki vagy, amikor a neved meghallom, csak egy régi és használt hang lesz. Várom a napot, mikor emlékezni akarok arra, hogy miért is kellettél annyira.

Hiába keresem, nem emlékszem a pillanatra, mikor ne szerettelek volna.