Sokan vannak, akik azt állítják, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni. Ez az emberiség egyik nagy tévedése! A szerelmi fellángolásunkat ugyanúgy lehet nevelni, irányítani, mint bármi mást: szülőt, testvért, kutyát, vagy matektanárt. Azt kérdezitek: hogyan? Egyszerű.. önmeggyőzéssel! Csupán őszintén kell válaszolni néhány kérdésre. Vajon a sokmillió ellenkező nemű közül miért pont ő tetszik? Mert szebb és csinosabb, mint a többi? Na, bumm! És akkor mi van? Vagy talán mert látszik a szemén, hogy okosabb is? Hát igen. Véletlen adottság. Nem az ő érdeme. Így született. Vagy talán nem két lába, két keze és egy feje van neki is, mint a többieknek? Nevetséges! Pont olyan, mint más. Ilyeneket kell mondogatni magunknak szépen, lassan, nyugodtan, miközben közeledünk a kiválasztott személyhez, hogy bebizonyítsuk: minket nem vakít el a szerelem. Vagy talán az számít, hogyha látjuk a kedves személyt, kiszárad a szánk, kiguvad a szemünk, remegünk mint a kocsonya és szívünk ki akar ugrani? Röhej.. Ez csak biokémia. Az a helyzet, hogy az adrenalin-szintünk, vagy mi az izé emelkedik. Meg a vérnyomásunk. Meg a cukrunk. Ez kérem, tananyag. No, aki mindezt bölcsen és pontosan átgondolja, az a szerelmi fellángolást könnyen kézben tudja tartani.