Miért akkor fogynak el a szavak, amikor leginkább kellenének? Miért akkor tűnsz el egyből, amikor igazán szeretnélek?

És mégis él a remény, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy nem vagyunk egyedül...

Vannak kifejezések, amelyeket sosem tudsz időben kimondani: segíts, sajnálom, ne haragudj, félek...

Fogd meg a kezem, de értsd meg, csak el akarok köszönni.

Minden érzés más, minden ember változik, van, ami örök, és van, ami csak távozik.

Ha akarod, suttoghatsz, nekem az is elég, hogy halljam, és én majd ott leszek, és segítek, ha baj van.

Lehet, gyáva vagyok, de én is játszok egy szerepet, átverem azt, akit utálok, átverem azt, akit szeretek.

Tudom, nincsen véletlen, hogy meg van írva a sorsunk, szóval te és én a jó időben, a legjobb helyen voltunk.

Garantáltan lesznek nehéz időszakok, és garantáltan lesz olyan, hogy egyikünk vagy mindketten ki akarunk szállni. De garantálom, hogy ha nem kérem, hogy légy az enyém, azt életem végéig bánni fogom, mert a szívem mélyén érzem, hogy te vagy az igazi.

Felsír bennem egy hozzád szóló vágy, s rólad álmodom át az éjszakát.

Megsüketülni gyorsan, ne halljam, mit tettem veled. Megvakulnék inkább, ne lássam könnyben a szemed. Végül meghalnék, hogy visszaadjam újra az életed.

De hogyha úgy leszel vele, hogy mégiscsak néhanapján szükséged lesz rám, én majd ott fekszem, ahol hagytál.

Miért hitettem el magammal, hogy történnek csodák? Most úgy kell tennem, mintha könnyedén mennék tovább.

Hogy vagy?-elavult.

Kösz jól.-betanult.

Annyira rendbe szeretném hozni a dolgokat, de minden ösztönöm azt súgja, hogy legyek óvatos. Amiről nem tudsz, az nem fáj.

Minél jobban próbáltalak megtartani, annál jobban távolodtál.

Kaptam pár pofont, de mindig felálltam, és mosolyogva beintettem a világnak.

Egy szív összetörhet, de attól még ugyanúgy dobog tovább.

Most mintha érezném, most mintha elhinném, hogy soha nem lehet vége.

Aztán egy szép nap arra ébredek, hogy többé nem ő jár a fejemben.

Ez volt az a pont, amikor elért a világ végére. És lépett még egyet...

Szikla szélén kuporog, a semmibe lóg csöpp kis lába. Halálra vágyik, remeg és zokog, de nem ugrik. Nem. Ahhoz túl gyáva.

Te vagy nekem az élet, a fény. Fogom kezed, hogy már sose félj.

Mondd, miért nem lángol folyton így két szív?

Te csak játszottál velem, és én még csak észre sem vettem, teljesen elvesztettem az eszem. Pedig te csak játszol velem...

Ha azt akarod, hogy ne törjék össze a szíved, csinálj úgy, mintha nem lenne.

Rajtam az ideg, de nem tudom, mi ez, csak rohannék, de nem tudom, kihez.

Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket.

Angyal szerint áldás, ördög szerint nem, az ember nyelvén ez szerelem.

Ha az agyamra hallgatnék, már rég nem tudnám a neved. De van ez a lüktető szar..

Titokzatos férfiak. Ígéreteket tesznek, melyeket eszük ágában sincs megtartani. Hazugságokkal áltatnak, hogy megkapják, amit akarnak. Sokkal veszélyesebbek, mint ahogy kinéznek. Igen. Anyáink a lelkünkre kötötték, hogy ne bízzunk olyan férfiakban, akiket nem ismerünk. És azokban, akiket ismerünk...nos, őbennük se bízhatunk mindig.

Nem számít, milyen erősek vagyunk. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életünket. Egy sérülés mindig felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és a sok vacak. Talán az, hogy mindezt átéljük, ez segít tovább lépni, és hajt előre. Talán össze kell kavarodnunk, mielőtt cselekednénk.

Az ember mindig arra vágyik a legjobban, ami távolodik tőle.

Nélküled nem történhet más ezután, de kettőnkkel megtörténhet bármi talán.

Testedhez bújtam, és súgtam, mint égi angyalod, ha meghal az érzés, majd én is meghalok.

El kell, hogy felejtselek. El kell felejtenem, hogy szeretlek.

Most már tudom, hogy van szívem, mert összetört.

A szívem börtön, és benne az őr én vagyok, és talán most először érzem, erről a helyről többé már nem engedlek el.

Üresen állok, mindennek háttal...

Bárki jönne, aki helyemre lép, mondd el neki, milyen szép volt a nyár.

Nem sok mindenben érettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.

Tiéd a szívem, mást nem tudok adni, és ha ez nem elég, akkor én sem vagyok elég neked.

Próbáltam megfogalmazni, amit érzek. De ahogy leírtam az első mondatot, megakadtam. Csak ültem, bámultam az üres papírt, Eszembe jutott egy gondolat, de mire befejeztem volna, már újabb kettő suhant át az agyamon. Akkor fogtam fel, hogy mennyire végtelenek az emberi érzések. Küszködtem a szavakkal, hogy ha nem is pontosan, de legalább megközelítsem azt, ami a szívemben van. Akkor jöttem rá, hogy menyire kevés azt mondani, hogy szomorú vagyok, boldog, vagy szerelmes, vagy valami ehhez hasonló közhelyet. Ezek csupán üres szavak, és az emberek nap mint nap használják, ki-ki a maga problémájára. 'Fáj.'-na de el tudja képzelni bárki is, hogy mi játszódik le bennem? Hogy mitől fáj? Hogy mi fáj? Hogy hol fáj? Nem.. csak ültem az üres lap fölött, és próbáltam elcsípni egy maroknyi érzést a szívemből, hogy leírhassam ha csak egy töredékét is. Próbáltam határt szabni a végtelennek, és akkor vettem észre, hogy mennyire kevés szó áll rendelkezésemre. Hogy mennyire kevés az a sok közhely, Én le akarom írni, hogy mit érzek olyankor, mikor a holdfény besüt az ablakomon, közvetlenül a párnámra. Le akarom írni egy nyári zápor érzését, vagy a friss tavaszi eső illatát. Egy kisgyerek őszinte nevetését, vagy sírását. A hóesést egy meleg szoba ablakából, vagy a didergést kint egyedül a kihalt utcákon. Le akarom írni, hogy mit érzek, amikor az öreg fák lombjába belekap a szél, vagy amikor egy kisgyerek szemében látom azt az őszinte csillogást. Úgy éreztem, beleőrülök. Úgy akarok írni, hogy az szíven üssön. Hogy aki olvassa, tudja, hogy mit éreztem abban a pillanatban. De azt hiszem, én ehhez túl kevés vagyok.

A világon senki sem tökéletes, én meg végképp nem. De úgy szeretem őt, ahogy más nem tudná, és végül is csak ez számít. Vele van esélyem másra, valami jobbra, és ezt nem hagyom elveszni.

Néha elgondolkodom, vajon meddig emlékezik az ember egy hangra. Ilyenkor elfog az aggodalom és a fejemben újra és újra végigjátszom a jelenetet, hogy tudjam, még emlékezem rá. De ha ezután...ha ezután soha nem találkoznánk többé, csak a látványa maradna meg az emlékezetemben? Vagy talán csak a hangja?

Kapcsolj ki mindent, fogjál egy papírt, írd le mit érzel, de ne használj radírt.

Játszol. Úgy érzed, minden jól megy. De hirtelen becsúszik egy hiba. És még egy. És még egy..hiába küzdesz ellene. Minél jobban igyekszel, annál rosszabb lesz a helyzet. Végül teljesen lebénulsz. Nem kapsz levegőt. És mindennek vége. Elmerültél.

Tudod mit utálok a tündérmesékben? Túl magas elvárásokat állítanak. Eredetileg a jóképű herceg nem vesz le mindig a lábadról. Annyira valótlan. Mint a szerelem. Egyetlen, hely, ahol működik, az a film.

A legőrjítőbb az, amikor nincsenek szavak, amik kimondanák a valóságot.

A gyermek szeretne felnőtté válni, hogy erős és hatalmas legyen. A felnőtt visszasírja a gyermekkorát, mert szeretne boldog lenni.