Másfél hete gondolatom másra nem képes, gyűlölöm, hogy a fájásod még ilyenkor is édes.

http://www.youtube.com/watch?v=D1WYlGrEUoc

Egy boldog pár egymásnak szóló mosolyát senki más nem értheti rajtuk kívül.

Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ.

Élek megint. Érzem, mert szenvedek.

A valóság nem könnyű, minden nap egy újabb illúzió rombolódik le.

Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el.

Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.

Minden percem veled tölteném, soha nem lehetsz másé, csak az enyém.

Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van és ha ilyen marad, kell-e nekem?

A szerelem egy félreértés két hülye között.

Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, ne alakíts ki "se veled-se nélküled" jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől.

El kell mondanom egy szomorú hírt. Az "igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.

Minden mosoly visszatér.

A szerelem gyönyörű dolog. De az egyiknek mindig túl soká tart. A másik aztán ott marad ülve, és a semmibe mered. Néz, mint egy őrült.

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak.

Névsorolvasásnál:

-Érzelmek? - Hiányzik.

-Fájdalom? - Jelen.

-Bánat? - Most ő a hetes.

-Remény? - Meghalt.

-Szeretsz?

-Szeretlek - feleltem

-Fogalmam sincs, miért...

-Mert csupa szeretet vagy, csupa melegség, mert vág az agyad, tele vagy ötletszikrával, mert minden érdekel, mert van benned felelősségérzet, mert élvezet veled lenni, mert szépen érthetően beszélsz, mert mindennek a jó oldalát látod meg, mert érzékeny vagy, ezenkívül értelmes, kreatív, higgadt, sokoldalú, gyakorlatias, szabadságszerető, vállalkozó kedvű, szép, tehetséges, rendszerető, belátó, titokzatos, mindig más, kíváncsi, jókedvű, kiismerhetetlen, erős, határozott, kalandvágyó, komoly, megfélemlíthetetlen és bölcs.

Ha bárkit meg akarsz tartani az életben, soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van!

Van, hogy valami attól szép, hogy nem lehet a miénk.

Létezhet-e annál jobb és megnyugtatóbb dolog, mint amikor valaki a lelke legbensőbb morzsájáig ismeri a másikat és ennek ellenére tiszta szívéből szereti?

A szívünk, ez a tökéletlen érzékszerv, néha meghasad, és abba egy kicsit mi is belehalunk. De az igazi szeretet már csak ilyen.

Az igaz szavak sosem szépek. A szépek sosem igazak.

Néha nehéz megállapítani a különbséget a valódi érzelmek és aközött, ha valaki csak ki akar használni. De amikor valami igazi... nos, azt tudni fogod.

És akkor mi van? Elkövettél egy hibát. És folyamatosan hibákat követek el. Az emberek változnak. Folyamatosan változunk, nem? Te sem vagy ugyanolyan, mint amilyen akkor voltál. Én sem vagyok ugyanolyan.

Előbb-utóbb belefáradunk. Mindenbe. Minden apró kis konfliktusba. Belefáradunk, hogy nem mondjuk ki valódi érzelmeinket. Belefáradunk a folyamatos várakozásba, a megfeleléskényszerbe. Abba, hogy akárhogyan is küzdünk, sosem érjük el, amit akarunk. Mert mindig jön valaki, vagy valami, ami feltart minket. Belefáradunk, hogy állandóan csalódásnak van kitéve a lelkünk, és belefáradunk, hogy akiért mi bármit megtennénk, annak mi soha nem leszünk elég jók. Feladjuk.

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban.

Ha az ember megszeret valakit, egészen soha nem gyógyulhat ki belőle.

Vagy megölelsz, vagy megölsz, de ne simogass!

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekrpl beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

Én őt magát szeretem! Nem azért, mert szép, és főleg nem azért, mert gazdag. Sokkal jobban örülnék, ha nem lenne egyik sem. Akkor legalább egy kicsit kiegyenlítődne a köztünk lévő különbség, de attól még mindig ő lenne a leggyöngédebb, legönzetlenebb, legokosabb és legrendesebb lény, akivel valaha is találkoztam.

Azon gondolkodom, hogy vajon fogunk-e még egymásra mosolyogni!?

Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni. Vigyázz a szívemre - itt hagytam nálad!

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűbös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik. 

Azt hittem, már végeztünk, pedig csak te végeztél velem. Én még mindig szeretlek, csak szükségem volt arra a pillantásra, hogy eszembe jusson, mit érzek.

Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.

Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.

A szemem sarkából figyeltem, és megdöbbentett, amit éreztem: szeretem!

Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.

Az ember értékét nem az adja meg, hogy mennyit tud, hanem az, hogy mennyire van benne szeretet.

Nem számít, mennyire fáj valami, van, hogy elengedni még fájdalmasabb.