Elmúlnak az ölelések, ahogy elmúlnak a nyarak, mit igaznak véltél, egyszer darabokra szakad.

Másnak adtad, mi csak rólunk szólt!

Néha nem érdekel, ki van velem, hanem az, hogy ki nincs.. talán ez rajtam a bilincs.

2,6 millió perc, mióta nem láttalak, vajon most milyen lehetsz? Ki az, aki simogat? Van-e rajtam kívül, aki ilyet írogat? Vajon neki is majd hiányzol, ha az ő életéből is így kitáncolsz? De ha kitáncolsz, táncolj hozzám, azt a boldogságot megint hozd rám!

Nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak.

Egyedül vagyok, mikor látom már, a város alszik rég, de én csak ülök és írom ezt a dalt. Mert tudom azt, hogy megint újra látlak, megtalállak én.. és itt leszel velem mindig. Mindig!

Egy szakítás után mindenki azt gondolja, hogy jól van, de néha a legkisebb dolog is felkavarhat és visszaránthat.

Nem engedhetem, hogy elveszíts. És nem is veszíthetsz el. Hisz az élethez nem csupán víz és levegő kell.

Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre.

Gyerünk, vegyétek csak el a kedvem! Legalább könnyebb lesz így felszállnom. Bárhova nézek, csak azt látom, hogy nem boldog soha, senki, sehol!

Azt kérdeztem, hogy mit jelentek számodra... azt válaszoltad, hogy egy illúziót, ami reggelre mindig elmúlik.

Egy vallomással tartozom neked, mosolyod meg nem szűnhet.. megszerettelek!

Tudod... akárhányszor is voltam gödörben, azért tudtam mindig kimászni, mert te végig figyeltél rám.

Minden megtudható egy emberről. Csak az nem, hogy mitől lát benne csodát egy másik.