Szívem két tégla, lelkem három, ha megbántasz, mint az ötöt hozzád vágom.

Holnap este a vonatban ülök és minden zökkenés, minden nyikorgás eszembe juttatja, hogy percről-percre messzebb kerülök tőle. És ő talán nem bánja, hogy nem vagyok ott, nem is gondol rám...

Elég egyetlen szó ahhoz, hogy újraéledjen bennem a remény.

Az eső nem azért esik, mert a természetnek olyan kedve van, hanem azért, mert ahány csepp leesik, annyi ember érzi magát szomorúnak.

Sokan az izgalmas dolgokat keresik, sok ember nem kel fel, hogy ha egyszer elesik.

Mondd, mit tegyek, hogy érezd: ha kell, meghalnék teérted..

Amint találkozik a pillantásunk, újra a hatása alá kerülök.

Tudod, talán csak azért akarok elmenni, hogy visszajöhessek. Hogy fájjon, mikor távolodom, hogy hiányozzak, mikor nem látsz, és hogy majd örülj, ha visszatérek. Igen, talán csak érezni akarom, hogy boldog vagy, hogy viszontláthatsz. Mert visszajövök!

Igen, bevallom, megbotlottam, de nem hevertem sokáig odalent a porban, erőt nyertem, mert végre beláttam, nem azt kaptam, amit adtam, amit elvártam. Hazudtak, átvertek, páran nemigen sajnáltak, sokan pont jókor fordítottak hátat. Köszönöm, megkaptam, a leckét már felfogtam, szememből a könny már csak gyűlöletből pottyan. Gyűlöllek, utállak, ne is számíts már rám, mert ott rúgok beléd, ahol legkevésbé várnád.

Engem nem kínzott így a vágy és a féltés senki másért soha még.

Miért kínzol, miért nem hagysz el?

Csak rám nézett, és szomorkás mosollyal azt monda: hamarosan nem is fogsz rám emlékezni. Én viszont már akkor tudtam, hogy évek múltán is szomorkás mosolyának képével ébredek majd.

A boldogság csak egy álom, az álmok pedig szertefoszlanak.

Nincsen akiért szívem dobban, érzem, valahol elrontottam. És nem tudom, miért, de várok szüntelen.

Hogy érzed magad?- akárhányszor ezt kérdezik tőlem, azt válaszolom, hogy jól vagyok, köszönöm. De hogy őszinte legyek, nem vagyok jól! Tényleg kíváncsiak az emberek az igazságra? Ha legközelebb valaki erről faggat, azt fogom felelni, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Aztán elmesélem, mennyire dühít, mikor azt mondják, majd az idő begyógyítja a sebeket. Hát nem gyógyítja be! Valahányszor magányosan sétálok a mezőn, úgy érzem, mintha sót dörzsölnének a nyílt sebbe...

Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, de mégsem történik meg.

Ne veszítsd el a hitedet, bízzál bennem. Ne kételkedj a szeretetemben. Csak azért, mert most nem lehetek melletted, ne hidd, hogy nem szeretlek.

Én szeretlek. És el tudlak engedni, azt remélve, hogy ha velem nem, legalább vele boldog leszel...

Hogy szeretett-e valakit? Nehéz megmondani. Nagyon kevesen láthatták a lelkét. Akinek pedig megmutatta, az nem figyelte.

Minél inkább felejtenék, annál többet gondolok rád.