Várj, csak egy pillanat, amíg végig simítom az arcodat.

Tegnap éjjel az ágyamon ültem, és azon gondolkoztam sírva, vajon hogy lehet az, hogy folyton csak beszélsz és beszélsz, de amikor az érzelmekről lenne szó, annyira szótlanná válsz.

Azok a szemek magukkal ragadtak. Legyőztek.

Néha nagyon nyomasztó az élet. Szorít, mint egy satu. Olyan érzés, mint amikor beleszeretsz valakibe, de az nem viszonozza. Mint amikor a legjobb haverod vagy barátod magadra hagy. Mint amikor meghúzol egy ravaszt, vagy felgyújtasz valamit, és nem tudod visszacsinálni.

Amikor egy kapcsolat vérzik több sebből, néha napok alatt meggyógyul, néha pedig életünk végéig elkísér. Néha csak magunkat tudjuk gyógyítani.

Igazából félek. Igenis, rohadtul félek. Olyan vagyok, aki ha közel kerül valakihez, azt eltaszítja. Mert félek szeretni...

Ha mégis véget ér, mit mind öröknek hittél, és bánat ül szíveden, néha fáj majd, hogy visszanézz, és lesz olyan, hogy reggel attól félsz, ki néz majd vissza rád a tükör másik oldalán..

Ne nézz hátra, mert valaki könnyen visszahúz!

Elmenni innen egy másik világba...egy ugyanilyenbe, de mégis egészen másba.

Néha azt hisszük, hogy tudjuk,  mi történik velünk. Aztán kiderül, hogy valaki átírta a forgatókönyvet.

Ebből tudhatod, hogy valaki igazit találtál: amikor egy büdös szót se szóltok egy percig, és jól esik a közös hallgatás.

Szerettelek. Még ma is gyakran emlékszem vissza rád, mikor egyedül vagyok, mikor senki sem lát.

Félek a boldogságtól. Állandóan az árnyékos szomorúságban vagyok, félek kimenni a napfényre, mosolyogni. A boldogsághoz végig kell sétálnom egy hídon, és attól tartok, hogy lelöksz a hídról, én meg még mélyebbre zuhanok az árnyékba. Így inkább itt maradok a sötétben...

A világ össze kincse nem tehet boldoggá nélküled!

Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat, de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, soha nem találtam, a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat.

Legalább ne adtál volna reményt, hogy egy párt alkotunk majd te meg én...

Azt hiszed, mindent tudsz, de én egy örök titok maradok.

A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.

Mint csengőt váró gyermek, úgy izgultam, és mikor megláttam, hogy  jössz, feléd rohantam.

Egész életemben azt akartam, hogy büszke legyél rám. Minden döntésemnél, minden sikeremnél, minden kudarcomnál az jutott eszembe: mit gondolhatsz rólam. És szerintem elég jól csináltam a dolgokat. Tudom, mi az élet. Tudom, mire voltunk képesek. Azt is tudom, milyen igazságosnak lenni, hogy mi a helyes, és mi a tiszteletreméltó. Hogy akarom-e, hogy elfogadd ezt, támogass és büszke légy rám emiatt? Igen, akarom. De ha nem akarsz az lenni, akkor engem most már nem érdekel. Talán most először. Tudd, hogy ma volt az utolsó alkalom, hogy hülyének neveztél, és úgy beszéltél velem, ahogy. Szeretlek...de ha nem tudod ezt elfogadni, ha nem fogadod el a döntéseim, akkor többé nem látogatlak meg.