Nem feledem, mikor először találkoztunk, évekkel ezelőtt még. Éreztem, hogy fáj valami, és szóltam hozzád. Te vissza. Majd csak azon vettük észre magunkat, hogy nem bírjuk ki, hogy ne lógjunk egymáson. Hatalmasakat nevettünk, láthatatlanul fonódtunk vele egymás életébe. Tudtam, hogy nem akarlak elveszíteni, mert veled annyira természetes minden, és annyira jó, hogy eddig még nem tapasztaltam senkinél. Én elkezdtem a mondatot, te befejezted. És egy-egy hanglejtésből, vagy egy-egy szóból tudtuk, hogy milyen hangulata van a másiknak. Imádtam azt az érzést, hogy ismerem minden rezdülésedet. Jó érzés volt, hogy szeretlek, és te viszont szeretsz, és tudtam, hogy hiába vagy távol, tudom, hogy feltétel nélkül szeretsz. Azt szereted, aki vagyok.